Tíz hónap hollandiai tartózkodás alatt az egyetlen üdítő színfoltot két tűzoltó jelentette, akik kicsit visszaadták az emberekbe vetett hitemet. Egy elveszett kerékpárkulcs miatt kellett hozzájuk fordulni, ugyanis csavarhúzóval és körömcsipesszel felfegyverkezve sehogy nem sikerült kinyitnom azt a rohadt zárat. Mint utóbb kiderült, nagy naívság volt ezen szerszámokkal próbálkoznom, ugyanis az első tűzoltó egy másfél méteres erővágóval sem tudta átvágni a gazdaságos lakatot. Szerencsére nem adta fel, hanem hívta a kollégáját, és elővették a soha nem használt motoros vágószerszámot, és a hozzá tartozó védőfelszerelést. Kb. öt percig tartott, míg beindították a gépet, majd kétszeri nekifutásra levágták a lakatot. A végén még ők voltak hálásak, hogy kipróbálhatták a cuccot anélkül, hogy egy balesethez kellett volna vonulniuk. Mi csak tátott szájjal bámultunk, hogy most mi van!? Pedig csak a munkájukat végezték, örömmel és lelkesen, nem valami sablon alapján, álmosollyal az arcukon. Még az is lehet, hogy megszegtek egy-két szabályt, hiszen nem készült jegyzőkönyv az akcióról, a bicaj papírjait nem kérték el, és egyikük papucsban volt.
Nem tudom, mi a tanulság, de nagy kaland volt. Ja igen, patkólakatot minden bringára! Gyí!
Amszterdam kisebb, mint gondolná az ember, az idővel pedig látványosan zsugorodik. Nincsenek távolságok, a nyüzsgő belvárosban alig lakunk néhányan, látásból ismerős majdnem mindenki a környéken, a köszöngető kollégák pedig szinte kikerülhetetlenek, bárhol is járok. Már meg sem lepődöm, hogy újabb és újabb helyekre tévedve is ugyanazokat az arcokat találom. El lehet képzelni, mekkora feltűnést okoz ebben a közegben Michael és az én párosom. Mint valami burleszkfilmben: a kétméteres cingár fekete és kicsivel alacsonyabb, de annál bozontosabb haverja, akik mindig mindent másképp csinálnak, mint a többiek. Külön-külön is kilógunk a sorból, de együtt aztán egyből megjegyez magának mindenki. Ez azért fontos, mert mióta lelépett a cégtől, mindenki rajtam keresi őt. Hosszú sztori, a lényeg, hogy kedvenc kollégám sajnos már csak ex-kolléga. Ebben az esetben viszont az egész falu és az üzem is rajtam keresztül tartja vele a kapcsolatot, mindig kérdezik, hogy mi van vele, hol hagytam őt. Én meg nem árulom el senkinek, hogy valójában kirúgták, hiszen az igazság az, hogy kiszabadult. Köszöni, most már jól van!
Hollandia esszenciája az a kis piros gomb a csapon. Lehet szeretni és lehet utálni. Lehet csodálni és lehet lenézni. Lehet értékelni és lehet rajta értetlenkedni. Egyet nem lehet: kikerülni. Elképzelhető, hogy törvény írja elő.
Ezt a kifejezést egy újságban olvastam valami teljesen más dologgal kapcsolatban, és egyből beugrott, hogy ennél tökéletesebben nem is lehetne körülírni, mi hiányzik Hollandiából, a hollandokból. Az összes panaszkodásom oka az, hogy minden üres, felszínes és lélektelen. Nem a nyelvi akadályokkal kell megküzdenem, hanem azzal, hogy senki semmi érdeklődést, vagy tiszteletet nem tanúsít senki és semmi iránt. Nem csoda, hiszen már az óvodában is az énénén kezdetű mondókával kezdik a világ felfedezését.
A szociális kohézió hiányának tudható be, hogy a munkahelyen a helybeliek külön életet élnek, ezért nincs menza, vagy egyáltalán főtt kaja, ezért vár minden sarkon egy goromba rendőr a szabálytalankodókra, ezért áll mindenki jó szellősen a koncerteken, de a könyökét kitéve, hogy te se mehess előrébb, ezért pofátlankodik a többi bicajos eléd a piros lámpánál, hogy aztán a zöldnél meg se mozduljanak, ezért türelmetlenkedik a virágárus, ha nem három másodperc alatt választod ki a csokrot, ezért szemetelnek a tömegek az utcán, és ezért nem szól egy fesztivál semmi másról, csak gyorsan ledarált koncertek soráról.
Ha valakit csak a tivornyázás érdekel, itt megteheti a tágan meghúzott, de annál szigorúbban betartatott keretek között. Társadalmilag és emberileg viszont végtelenül sivár ez a régió. A színes forgatag képe, ami az emberekben Amszterdamról él, igazából nem a hatalmas szabadságnak köszönhető, hanem a mérhetetlen közönynek.
Tíznapos beszámolóm végére érve, csak a munkahelyi dolgok maradtak ki, de azok nélkül nem lenne teljes a kép, úgyhogy tessék: Munkám van bőven, de jól bírom és ha mégsem, akkor mindig akad rá egy külsős, aki megcsinálja. Mostanában tényleg jól érzem magam, végre van értelme a napi küzdelmeknek, és látok egy-két elérhető célt, nem csak a rutin feladatokat és a levegőben lógást. Holnap interjúztatunk egy jelentkezőt a velem szembeni asztalnál levő betöltetlen pozícióba. Ha valaki végre ott is kényelembe helyezi magát, akkor többé nem nekem kell aggódnom mindenért. Nem mintha most nagyon aggódnék. :-)
Éppen ma jelentette be a cég az egyik nagy mérföldkőnek számító új termékét, ami már az én kezem nyomát viseli (szabadalmilag). Még ennek kapcsán is le kellett osztani egy-két arrogáns holland kollégát, mert néha le sem szarják, hogy mit mond nekik az ember, annak ellenére, hogy csak maguknak okoznak vele plusz munkát. Szerencsére, kicsiny patent csapatunk mellett áll a teljes vezérkar, jó lenne ezt az állapotot fenntartani, amíg lehet.
Nyaralásomat tervezgetve jöttem rá ugyanis, hogy az augusztus végére időzített lappföldi túrámra már nem is kell szabadságot kérnem, hiszem addigra pont lejár a szerződésem. Persze, úgyis felajánlanak egy újabb évet, csak ez egy ilyen furcsa döntési helyzetet eredményezett, ami van is, meg nincs is. Nagy itt a jövés-menés, ha azok az emberek lelépnek, akik miatt kibírom a munkahelyi és azutáni órákat, akkor nagy bajban leszek. Már eddig is egy csomó olyan ember távozott, akivel öröm volt együtt dolgozni, ebédelni, vagy munka után meginni egy sört. Az állandó változás persze új színeket is visz a szürke irodai környezetbe. Az például tipikusan amszterdami történet, hogy pénzügyeseink egy része szexoldalak számlázását végezte ezelőtt, elsajátítva a szakma minden egyes trükkjét. Aztán felismerték, hogy a navigáció nagyobb üzlet, mint a meztelen nők. Vagy már láttak eleget.
Hétvégén több esemény is a fotózáshoz volt köthető. Először Michaellel készítettünk néhány utolsó pillanat utáni promóciós fotót a darabjához, majd megnéztem egy kiállítást James Nachtwey többnyire gyomorforgató, de sajnálatos módon, csupa megtörtént, vagy jelenleg is zajló tragédiát ábrázoló fotóiból. Ruanda, Szomália, Bosznia, Csecsenföld, Irak, Afganisztán, 9/11, Észak-Írország, már a nevek hallatán is kiráz a hideg. A képeken pedig hullák, sebesültek, nyomorékok, éhezők, gyászolók fél méter távolságból fotózva, feketén-fehéren. Döbbenet, hogy mi zajlik a világban, míg én freestyle bmx-versenyre járok. Merthogy ez volt a soron következő programom, ahol egy londoni szabadúszó fotós sráccal ismerkedtem meg, aki szerencsét próbálni jött ide, és egy kollágámnál húzza meg magát. A hab a hétvégi fotóstortámon Spencer Tunick és kétezer pucér modellje volt, akikbe hajnali hatkor, egy házibuliból hazafelé tartva botlottam bele, de őket csak mobiltelefonnal sikerült leképelnem. A többit a mesterre bíztam, meg a fantáziátokra.
A keményen átdolgozott-átmulatott hetet egy kiadós pénteki futással ünnepeltem, de a második felét már nem bírtam szuflával, így egész hétvégén punnyadt voltam, csak néhány kerékpáros tiszteletkörre futotta a városban. Michael heccelésére dupla távokat futok a Vondelparkban, merthogy készülünk a szeptemberi 16 km-es Dam-to-Damra. Annyit még összesen sem futottam versenyek során, de egyszer el kell kezdeni, amire a sík terep a legalkalmasabb.
Vasárnap takarítottam, de ha jól tudom, az még nem olimpiai sportág.
Először is: Pinkpop. Tipikus holland rendezvény: túlszervezve, túlszabályozva, nagyipari szórakoztatás az arctalan tömegeknek, minden sármot, egyéniséget nélkülözve. Mindezek ellenére megérte elmenni, mert hihetetlenül jó volt a zenei felhozatal, fantasztikusan szólt mindegyik színpad, a hangzásra tényleg semmi panaszom nem lehet, csak a hangulatra. Jellemző, hogy egy különvonattal még hajnalban vissza tudtunk jönni Amszterdamba (300 km), nehogy bárki elkéssen a munkából. A gond az, hogy a koncerteken kívül semmi nem történt, déltől este tízig, szigorúan egyórás váltásokban, megállás nélkül léptek fel az együttesek, majd mikor lement a nap, mindenki el lett zavarva, vissza a három kemping valmelyikébe. A büfében sem lehetett már egy búcsúsört inni, vagy ilyesmi. A kempingben is csak birkaként a kordonok, biztonságiak, szervezők, karszalagellenőrök, jegyellenőrök, rendőrök, vasutasok, pásztorok között terelt tömegek, de semmi Sziget-fíling. A csajozás/pasizás is úgy megy, hogy először azt kell kipuhatolni, vajon melyik kempingben szállt meg az illető, ugyanis mindenkit csak a sajátjába engednek be, hiába szövődik egy-egy spontán románc a koncertek alatt. Nem is a lángoló szenvedélyekről szóltak ezek a fellépések, inkább csak udvarias taps fogadta a legjobb együtteseket is, mivel tartani kellett a menetrendet, visszatapsolásra esély sem volt, akkor meg minek erőlködni, ugye? Mely koncertek voltak rám legnagyobb hatással? Sok koncert, sokféle hangulat, de talán azok voltak a legjobbak, amelyek az idő rövidsége ellenére is maradandó élményt adtak. Ilyen volt például az örökmozgó Iggy Pop, akinek folyamatosan 3-4 ember leste minden lépését, hogy éppen mit dönt le, mit kell pakolni utána, aki először benyomult a tömegbe, majd felcibálta maga után a rajongóit, és a színpadon nyomtak egy hosszan elnyújtott "it's no fun to be alone" refrént. Aztán ilyen volt még a Muse, akik annyira gyönyörűen szóltak, olyan tökéletesen átjött minden egyes hang, hogy szinte sírtam örömömben. Rocktörténelem. :-) Vagy Macy Gray és a negyedórás ska-blokk! The Kooks is szenzációs volt. Meglepő módon, pont a tíz hosszú éve, nagy rajongással várt Smashing Pumpkins nem tudta azt az átütő élményt nyújtani, mint amire számítottam. Talán betudható annak, hogy ez az egy koncert kifejezetten szarul szólt, illetve a holland nap is érdeklődéssel várta, hogy elhangozzék az utolsó akkord, mielőtt lebukott volna az esőfelhők mögé.
Hajnalban vissza Amszterdamba, két nap pihenés, nem kevés munkával fűszerezve, majd betoppant hozzám Maszat a vendégeivel, hogy két napra tartalommal töltsék meg egyszerű életemet és otthonomat. Őket csak hallomásból ismertem, vagy még úgy sem, de nagy rajongásuk a Wilco együttes iránt előrevetítette, hogy remek társasághoz lesz szerencsém. Így is lett, csupa színes egyéniséget ismerhettem meg, és nem utolsósorban egy új kedvencet, a Wilcot. A következő rocker-blogger találkozó a Lowlands Fesztiválon augusztusban esedékes.
Ja igen, az ezt megelőző napon voltam az Architecture In Helsinkin is, szintén a Paradisóban, szintén nagyon jó volt, de ez most több szót nem érdemel.
