Ha lovagolni szeretnék (eltekintve attól a ténytől, hogy nem is tudok), vajon merre induljak? Sehol egy erdő, sehol egy mező, sehol egy istálló. Várjunk csak! Hiszen Hollandia legrégebbi működő lovardája itt a város közepén, a Vondelparkban található! Igaz, ez a mocsaras terület az 1800-as évek közepén még a város legszéle volt, mikor prominens amszterdamiak megvásárolták, hogy közparkot hozzanak létre a helyén. Az egy külön történet lenne, hogy hogyan csapolták le, és milyen összetett csatornarendszereket építettek a park földjébe, hogy száraz maradjon. Állítólag a park évente egy centimétert süllyed, ami hihető is, mert mintha körben minden oldalról lefelé vezetnének a bejáratok. De vissza a lovardához! A De Hollandsche Manege éppen 125 éve, 1882-ben nyitotta meg kapuit a bécsi Spanyol Lovasiskola mintájára, és sokáig csak a legtehetősebbek léphettek be a kapuin. Azóta nagyot változott a világ. Ma már szabad a bejárás, a parkban körbefutó utakat sem az úri lovasok, hanem a kocogó és kerékpározó pórnép lepi el, a lovasiskola pedig visszaszorult a négy fal közé. Felhívnám a figyelmet a kép bal oldalán látható fietsen feliratra, amely az új idők szellemében, a kerékpárral érkezőket irányítja a tároló irányába. 1973-ban majdnem lebontották az épületet, de akkor, szerencséjére megmenekült és 1986-ban fel is újították. Tavaly felmerült a terület privatizációja, ám a városvédők közbeléptek, ugyanis nem láttak garanciát arra, hogy a város legelőkelőbb negyedében magántulajdonban megőrizhető lesz ez a hagyományos és különleges funkció. Így minden maradt a régiben - az épület városi tulajdonban, a működtetés hosszú távú szerződéssel a bérlők, vagyis Vincent és felesége gondjaira bízva. Az emeleten egy korabeli kávézó is működik, a galériáról pedig remek kilátás nyílik a lovaglókra, a királyi páholyra és a díszes belső terekre. Kívülről egyáltalán nem hivalkodó az épületegyüttes, inkább csak a szag alapján lehet rátalálni. Ebben a folyamatosan szélfútta, átszellőztetett városban igazi felüdülés az olyan tömény, karakteres illat, mint az istállóé.
u.i. Ezt a cikket Zoltánnak ajánlom, aki biztosan szereti a lovakat :-)
Tegnap éjjel lenyírtam a hajamat, mert már nagyon hosszúnak találtam, és nem bírtam kivárni, míg a szemközti srácok kinyitnak reggel tízkor. Megoldottam egymagam, tükörből, félálomban. Most újra csak a vállamig ér, hogy még éppen csiklandozza egy kicsit a vége. Aztán napközben meg is felejtkeztem az egészről, csak most vettem észre, hogy mit műveltem, és milyen jól sikerült. Úgyhogy lehet jönni bátran, kérem a következőt!
Kellemetlen helyzetbe hoztam magamat a sok cikkezéssel, mert most úgy tűnik, mintha ki nem állhatnám Amszterdamot. Nem is igaz! Egyáltalán nem utálom, egyszerűen csak a jólét és az azzal járó kényelem, lustaság, és nemtörődömség bosszant, de nem kötelező nekem is ilyennek lennem. Valójában teljesen meg vagyok elégedve azzal, amit ideiglenes otthonomtól kaptam, hogy az életemet sikerült egy alternatív pályára állítani, új dolgokba belekezdeni, értékes embereket megismerni, a budapesti mindennapok helyett megtapasztalni az itteni mindennapokat. Az otthonomat is jobban tudom értékelni most, hogy egy kicsit távolabbról nézem. Tudjátok, vannak azok az apróságok, amiket alig vesz észre az ember, ha minden jól működik. Meg kell mondanom, itt talán nem is találkoztam még rosszindulatú emberrel. Legfeljebb csak a maguk furcsa beidegződéseik szerint cselekedve tesznek néha keresztbe, de az mindig tolerálható, vagy megtorolható. Erről híresek, a hagyományokról, egymás elfogadásáról, meg a szabályokról. A város jó oldalát pillanatok alatt megtapasztalhatja bárki, úgy gondolom, nekem nem az a dolgom, hogy istenítsem, mint egy utazási iroda. Nem hiszem, hogy arról kellene írnom, hogy akár csukott szemmel is biztonságban bicajozhatnék, illetve a zebrán sem akartak még soha elütni. Nem kell beszámolnom róla, hogy sosem számolom meg a visszajárót és nem várják el a hatalmas borravalókat. Az sem érdemel meg egy cikket, hogy kurva jó a tömegközlekedés, a bankolás, az üzletek és piacok választéka. Nyilvánvaló, hogy rengeteg múzeum, kávézó található itt, hogy gyönyörűek a házak, parkok, virágok, hogy friss tengeri levegőt szívok a szmog helyett. Nem dicsekszem el vele, hogy kapok harminc százalék adókedvezményt, hogy nyaralásra sem kell spórolnom, mert azt is az állam bácsi intézi helyettem. Bármikor útra kelhetek repülővel, vonattal, busszal, egy csomó másik ország elérhető pillanatok alatt. Olcsó az autóbérlés is, jók az autópályák, mindenki betartja a szabályokat, nem kell stresszelni, csak menni. Megemlékezhetnék a naponta tisztára nyalt utcákról is, az emberi léptékű városokról, a mindenki mindenkit ismer effektusról, a vega kajákról, a szex & drugs & rock & roll fílingről, az ezer náció, ezer nézőpontjáról, de nem teszem. Csak annyit mondok: "Új ország, új kalandok, és itt is szépek a lányok." Aki nem hiszi, járjon utánam.
A nyár is olyan, mint a tél, csak kb. tíz fokkal melegebb. Az eső és szél ugyanúgy zaklat szűnni nem akaróan, és csak ritkán, egy-egy félnapra süt ki a nap. Ez a félnap, ezúttal szerencsére vasárnapra esett, így mindenki ki is élvezte. Szinte az összes ismerősöm a strandon töltötte a napot, én magam pedig bicajra ültem és meg sem álltam Amstelveenig. Megnéztem egy reklámokkal kapcsolatos kiállítást, de nem igazán kötött le. Mindenesetre a szombati World Press Photo-nál jobban tetszett, csak nem volt türelmem a falak között lenni, inkább tekertem egyet Amszterdamban. Pont, mint a reklámban.
Elkezdtem fekete-fehérben fotózni, mert az itteni fényviszonyok között talán jobban működik, illetve így máshogyan nézem ugyanazt a hétköznapi témát, visz bele egy kis színt. Amúgy mostanában szinte kizárólag kocsmákban és házibulikban fényképeztem, és kezdtem úgy érezni, hogy azt képi világot már rendesen körüljártam, most valami teljesen újat szeretnék megörökíteni. A turistaképekkel leálltam, kivéve, ha vadidegenek fotóin szerepelek statisztaként. Szóval, az egyik új szál, hogy Michael előadásának a próbáit dokumentálom majd, addig ezzel a fekete-fehér szállal kötöm le magam (Anne által megihletve).
Később átmentem Velluhoz, a finn kollégához, akivel az augusztusi Lappföld-expedíciót szervezzük. Furcsa, hogy sokkal kevesebben leszünk az eredetileg tervezett 25 fős csapatnál. Akik visszamondták, vagy inkább tengerparti nyaralást preferálnak, valószínüleg nem értik meg, hogy oda bármikor mehetnek, de egy lappföldi túra az életben egyszer adódik. Főleg így, hogy a helyiek mindent megszerveznek! Éjszaka ugyan nulla fok várható, autóval egy teljes nap az odaút, öt napra való kaját és cuccot kell cipelni, de ez nem tarthat vissza senkit. Sőt, engem éppen ez vonz benne! A pontos helyszín Kilpisjärvi és környéke, 176 kilométerre a legközelebbi várostól, három ország (SWE-NOR-FIN) határán, vagy ahogy ők hirdetik magukat: a semmi közepén. Szerintem inkább a rénszarvasok és a sarki fény földjén, de még meglátom, ez a szlogen találóbbnak bizonyul-e. Augusztus 24-31, Norppa, Lappi.
Aztán a nagy szervezkedés után 5 Days Off Fesztivál utolsó estéje is tegnapra esett, ami rengeteg dobhártyaszaggató elektronikus zenét ígért. Személy szerint, leginkább Trentemøllert vártam, hogy élőben lássam végre. Nem csalódtam, a koncert egész egyszerűen fantasztikus volt, egyből bekerült életem legfaszábbjai közé. A műfaj hivatalos neve minimál-techno, de én elneveztem drum'n'blues-nak a nagyon-nagyon sötét zenei motívumok, világfájós szövegek, monoton lábdobolás, eszelős cinek, harsány gitár, szájharmónika!, xilofon, és persze elektronikus zörejek és digitális effektek garmadája miatt. Végigugráltam az egész estét. Huh.
Összességében, ez a nyárszerű nap, hosszú kihagyás után megint a jobbak közé volt sorolható. A jókedv netán időjárásfüggő?
