Budapesten jártam konzumturistát játszani. Vettem sok cédét, dvd-t, könyvet, újságokat, voltam moziban, múzeumban, koncerten. Ittam kávét a Sarkban, Szimplában, a Két Szerecsenben, Kultiplexben, Gödörben, mindenfelé az ismerős arcokat kerestem, de alig találtam. Kivétel a hajó, mert ott sok ex-nokiással találkoztam. Jó volt látni őket, jó volt újra híg söröket inni, vágni a cigifüstöt, hagyni, hogy rámtukmálják a drágább sört és elfelejtsék a visszajárót. Kicsinyes játékok, de most az egyszer nem bosszantott.
Budapest büdös és koszos, a világ leghosszabb villamosa nem akaródzik jönni, de járnak helyette a belvárosnéző kamionok, a körutat sztrádaként használó, zebránál sem lassító autósok. Tolakodnak a gyalogok, lépten-nyomom koldusok szólítanak le, szemét és kutyaszar a járda közepén, mindenfelé szürke házak és hozzá illő szürkébe öltözött emberek. Ez így szarul hangzik, pedig bírom Budapestet, azt nevezem az otthonomnak, mégha éppen nincs is hova hazamenni. Éppen ezért nézem kritikusan ezeket a dolgokat, amiket szinte már elfelejtettem innen a távolból. Láttam egy-két pozitív változást is, inkább apróságokat, de azért meglepett, mennyit tud változni, fejlődni egy város néhány hónap alatt.
Az egyhetes túlélőtábor után megint vissza az esőbe, szélbe, hangorkánba. Szilveszter A’damban. Kíváncsian várom, mit hoz az idei kötelező party, miben lesz más, mint amit eddig láttam.
Amúgy már egy hete megtettem a magam újévi fogadalmait, amit most gyorsan le is írok, nehogy elfelejtsem. Tehát:
Sokáig nem írtam semmit, pedig egyre többet látok. Ahogy fokozatosan lepergett Amszterdamról az elsőre megtapasztalt cukormáz, lassan megtanultam nem turistaként nézni a dolgokat és már lassabban telnek be a lapok a blogfüzetben meg a nagy képeskönyvben. Azért szerencsére nem fogytak el a látni-, tenni, és átélnivalók, csak kisebb már a bizsergés, mint a legelején, kisebb a késztetés, hogy világgá kürtöljem.
Rengeteg dolgot láttunk, a sok otthonülős nap után is azt kell mondjam, hogy több mindenre jutott idő, mint otthon, talán színesebb és változatosabb is a program, mint Budapesten volt. Viszont hiányoznak a megszokott apróságok, budapesti hangulatok, de nem vészes. Éci van rosszabb helyzetben, mert a nap nagyrészét egyedül tölti, míg én a cégtulajdonosok malmára hajtom a szelet. Azt ennyi idő elteltével is látom már, hogy nem a hollandok a legérdekesebbek Hollandiában, nehéz, szinte lehetetlen velük megtalálni a közös hangot, mintha nem is lenne nekik. Pedig András éppen azt mondta, hogy egy rugóra járnak, mindig mindent mindenki ugyanúgy, ugyanakkor. Na, ezt otthon is utáltam, és már látom is egy-két jelét Amszterdamban, de azért ez mégis inkább egy vidámpark, nem valósághű leképezése Hollandiának. Remekül megvagyok a lengyel-német-szlovák kollégákkal, és december 1-től végre a magyar csapat is kétfősre duzzadt! Ezzel egyidőben, Éci kedvenc barátnője elhagyta a várost, hogy az ő hangulatváltozása az enyémet tökéletesen ellensúlyohassa.
A cégnél már kialalkult a dolgoknak egyfajta rendje, átláthatósága, lettek új kollágáim, ha nem is az a kedvemcem, akit éppenséggel a főnökömmé avattak, mégis jobb ez így, mint a Nokiánál egymagamban. A napi rutin azért még nem vált napi unalommá, csak néha kellett színlelnem a munkát a főnök előtt. Sokszor felmerül a meddig, hogyan, miként kérdéskör, de nehéz megválaszolni. Irigylem azokat, akik csak most érkeztek, vagy csak látogatóba jönnek, hogy annyira bele tudják élni magukat a sok újdonságba, hogy nem a valósághű képet látják! Néha kicsit megkapargatom a felszínt, de nem akarom elrontani az örömüket.
Azért egy sztorit elmesélek. Éci ismerősének ajánlottak egy magyar asztalos szakit, akiről hamarosan kiderült, hogy valójában ács, és otthonosabban mozog a tetőn, mint a tetőtérben. De nem is ez volt vele a legnagyobb gond. Miután sietve távozott, otthagyott a szétszórt szerszámok között egy doboz cukorkát, amit a négyéves kislány bármikor megkóstolhatott volna. Szerencséjükre, az apuka idejében kapcsolt, hogy a dobozban speed van és nem m&m, így egy bazi nagy kiabálással megúszták a kalandot, bazi nagy sírás helyett.
Ma reggelre betörtek a szemközti tejbárba és elvittek egy hemp nyalókát (cukor + zöld festék + aroma). Néha még feltűnik egy-egy balhésabb konzumturista, de igazából téli álomhoz készülődik a város, nincs sor a múzeumok előtt, senki nem állít meg, hogy merre talál egy kaffísopot, senki nem ordibál éjfélkor az ablakunk alatt. Amolyan vihar előtti csend van.
Napok óta csak az új Kaukázus albumot hallgatom. Arról szól, amit itt is látok magam körül, meg amerre tart a világ. Kicsit személytelen, kicsit pazarló, kicsit nemtörődöm, kicsit céltalan, kicsit értelmetlen irányba. A jólét egy nagy kirakat és az emberek vevők rá.
